Futsz, rohansz, céltalan bolyongásod egybeolvad ezrek tömegével. Ki tudja, merre tartasz, mi lehet ilyen sürgős. Lépkedsz utcákon, parkokon keresztül, egyenesen oda, ahová dolgod visz. Füled befogod, elnyomva a rigó fütyülését, tekinteted beszűkül, csak célod lebeg szemed előtt, észre sem veszed, amint az ágyásból egy nárcisz mosolyog rád, és bájosan sütteti szirmait a napfényben, a járda mellett, csak neked. Oly sokan veszitek körül, ő mégis magányos marad...vagy elkeseredett hajléktalan, kinek vagy dobsz egy kis aprót, vagy kineveted részegségét. Eszedbe sem jut, hogy egy napon akár te is mellé ülhetsz. Pedig ő nem kér mást, csak megértést.

Eme félperces mű teljesen spontán készült. Hazajöttem, leültem a gép elé és úgy éreztem, nekem feltétlenül írnom kell valamit...nos, azért remélem nem érzi majd úgy az olvasó, hogy ez tényleg egy "valami", amit bottal sem lehet piszkálni :D Csak úgy jött, zenére írtam, ésatöbbi ésatöbbi ^^

Kardot ránt a Sötétség ellen, de hiába csapkod vele, sebet nem ejthet rajta. Mégis tudja, nem adhatja fel. Ellenfele némán sikolt fülébe, ami még jobban küzdelemre sarkalja az Idegent.