Futsz, rohansz, céltalan bolyongásod egybeolvad ezrek tömegével. Ki tudja, merre tartasz, mi lehet ilyen sürgős. Lépkedsz utcákon, parkokon keresztül, egyenesen oda, ahová dolgod visz. Füled befogod, elnyomva a rigó fütyülését, tekinteted beszűkül, csak célod lebeg szemed előtt, észre sem veszed, amint az ágyásból egy nárcisz mosolyog rád, és bájosan sütteti szirmait a napfényben, a járda mellett, csak neked. Oly sokan veszitek körül, ő mégis magányos marad...vagy elkeseredett hajléktalan, kinek vagy dobsz egy kis aprót, vagy kineveted részegségét. Eszedbe sem jut, hogy egy napon akár te is mellé ülhetsz. Pedig ő nem kér mást, csak megértést.

Állj meg egy pillanatra! Hunyd be a szemed, és lelkeddel nézz körül. Bolondságnak tartod? Talán tényleg az...vagy ez csak az utca emberének a véleménye? Mert neki mindenről megvan a maga álláspontja. Olvadj belé, valld azt, mit ő, ehhez nem kell gondolkodni, csak beolvadni, hogy egy sokaságként arra menj, amerre rángatnak.

Állj csak meg, én mondom. Egy helyben, stabilan és fürdesd meg arcod a napsütésben, az kitisztítja a gondolkodást. Pár perc késés még belefér. Nézz csak körül, a nagy rohanásban miről maradsz le. A város, min már meg annyiszor átmentél ott ragyog körülötted, pompájából mit sem veszített, de te már megszoktad a látványt, neked ez lett a természetes. Valaki még ezt sem láthatja.

A nyárfa, ami alatt most éppen merengsz idősebb, mint te vagy. Sokat mesélhetne neked, és meg is teszi, csak figyelj rá egy picit. Egy perc elég, egy perc odafigyelés. Hidd el, viszonozza: ha máskor elmész arra neked nyújtja majd a legnagyobb árnyékot, levelei érted fognak reszketni.

Ha kikapcsolod a zenét, még a szellőt is hallhatod. Messzi-messzi tájakról érkezett, és most szalad tovább, akárcsak a körülötted hömpölygő tömeg...csak neki nincsenek korlátai.

Ámbár ha jobban bele gondolok, neked sincsen szükséged korlátokra.

Akkor itt van az alkalom, hogy ledöntsd azt, mit a többiek állítottak fel köréd.

Adott a lehetőség arra, hogy végre szabad légy.

Ismerd fel.