Tizedik éve vagyok portásnő egy németországi elemi iskolában, amit bevándorlóknak tartanak fent. Mindenféle népség megfordul itt: török, arab, román... minden. Hogy szeretem-e a munkám? Erre egyszerű a válasz: gyűlölöm, ahogyan ezt a helyet is, a legapróbb betonmorzsáig. Apám után jöttem ki, de ő továbbköltözött Spanyolországba, én pedig itt ragadtam, egyedül. Haza nem tudtam menni, mert egy fityingem sem volt, ráadásul otthonról kidobtak, amikor apámat választottam... de mit tegyen egy kalandvágyó kamasz? Panaszkodom, pedig ma már mindenem megvan, még ha nagy nehezemre esett is előteremteni: munka, lakás, sőt még egy autó is. Azt mondaná az ember, hogy őrült vagyok, ha ennyi nem elég... és mégsem az. Eleinte izgalmasnak hangozott felfedezni Németországot, később innen bejárni a világot. Fél év után fokozatosan rám tört a honvágy, s szenvedek tőle azóta is.

Ismét csörög a telefon, egy férfi van a túloldalon.

– St. Peter Grundschule, kann ich helfen Sie? – kérdezem tőle, mire ő a titkárságot kéri, s én azonnal kapcsolom.

Ez a porta jellemezhetné legjobban a mostani életemet. Nagyjából minden van itt, amire egy embernek szüksége lehet, de mégsem... olyan, akár egy börtön. Egy apró cella, benne egy olyasvalakivel, aki a kagylóért nyúl ötpercenként. A teljes hiábavalóság megszemélyesítőjének érzem magam, valószínűleg nem alaptalanul. Egy újabb felesleges élőlény a földön. Négy és fél éve egyetlen magyar emberrel nem találkoztam, még véletlen sem futottam össze. Megőrjít ez a szürkeség, ami körülölel, és lassanként, fájdalmasan fakít ki engem is. Gyakran eszembe jutnak a régi álmaim, céljaim, hogy egyszer majd galériát nyitok, és híres festő, szobrász leszek. Három éve nem alkottam. Három éve porosodnak a művészholmik a lakásomban, gondosan eldobozolva. Az egyhangúság először a kreativitásomat vette el, az egyetlen értelmet az életemből. Nincs ihlet, nincs semmi.

Tehetetlen düh mardos... de a honvágynál tartottam. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem mentem eddig haza? Miért vagyok még most is ezen a nyomorult helyen? Magam sem tudom... talán félek valamitől. Mi van, ha Magyarországon nem vár senki és semmi? Ha odaérek, és egyből rájövök, hogy már nem tartozom oda... félek cselekedni, változtatni az életemen. Csak tedd a dolgod, ne kérdezz, ne ellenkezz. Szánalmas.

Újabb telefoncsörgés.

– St. Peter Schule... – szólok bele unottan a készülékbe, és már kapcsolom is a kért részleget. Arra sem figyeltem, nő volt-e vagy férfi... de kit érdekel? Egy biorobotnak ez már nem tesz semmit. Érdekes kifejezés... biorobot.

Egy kisfiú ugrál el az ablak előtt. Egy dalt énekel, de alig értem, mit beszél – pedig ezek magyar szavak. Felkapom a fejem, de addigra eltűnik. Elképesztő... mintha csak egy jelenés lett volna.

Ismételten hangos csörgés. Hívnak, de nem veszem fel, gondolataim csak a kisfiú körül forognak, de ez az éles hang nem hagy töprengeni. Inkább félreteszem, úgy már nem zavar. Igen, ez lesz az, ha félrerakom a kagylót, úgy senki sem zavarhat. Megszámlálhatatlan nap után most végre nem kell ezt az idegesítő hangot hallgatnom...

Megint elszalad előttem a barna kisfiú. Jókedvűen, kipirosodott arccal, ugyanazt a dalt énekelve, de én most sem értek belőle semmit. Mi történik velem?

– Wart bitte! – szólok utána, de nem áll meg. Hátranéz és elneveti magát. Nagy, barna szemei csak úgy ragyognak, le sem tagadhatná, hogy magyar. Előttem legalábbis nem, mert én felismerem, ha valaki a honfitársam. Mármint a magyar honfitársam, mert ugye magyar vagyok, Magyarország az én hazám...

Az anyanyelvemen akarok kiáltani neki, de nem megy. Hiába próbálok magyar szavakat kipréselni magamból, nem megy. Ez talán valami álom? Lehet, hogy nem is vagyok ébren... A gyermek megint eltűnt a szemem elől.

Fura... talán az lesz a legjobb, ha visszamegyek, és leülök egy kicsit, sőt, inkább most rögtön hazamegyek.

Megfordulok, hogy visszaindulhassak, amikor meglátom a kijárat előtt a fiúcskát. Egyenesen nekem szegezi tekintetét és vigyorog, majd kiszalad az utcára. Utánaeredek, hiszen nem tudom, hol lehetnek a szülei, még a végén elvész, vagy történik vele valami! Kirohanok az ajtón, leszaladok a lépcsőn, követve őt, ám a sarok után nyoma vész. Egy fekete kabátos férfi áll ott, nekem háttal.

– Sehen Sie in der Nähe ein kleiner Junge? – érdeklődök nála a fiú honlétéről, mire ő megfordul, kezében egy felajzott, fekete íjpuskát tart, arcát símaszkkal takarja el.

Egy szívdobbanásnyi idő alatt felemeli, s nagyot lök rajtam a testembe fúródó rövid nyílvessző. Meleg vér áztatja a vastag pulóveremet a hasam tájékán. A férfi továbbindul az iskola felé. Érzem, hogy ez az egész mégsem álom... de mégis, mennyi esélye van ennek?

Fejem a férfi irányába fordítom. A lépcső tetején a kisfiú áll, a sötét alak épp rászegezi az íjpuskát.

Kitépem a hasamból a nyílvesszőt, majd az őrült fickó derekába döföm, újra, újra és újra. Többre nincs erőm. Együtt esünk össze, mintha egy jól megírt forgatókönyvet követnénk. Vérünk egymásba ömlik, szétszéledve a hideg betonon.

Hirtelen elálmosodtam, úgy aludnék már, de még ellenkezem. Hanyatt fekve nézem a megsárgult levelek hullását, és a beborult égboltot, amit egyre több pánikoló járókelő takar el előlem. Össze-vissza zagyválnak, nem is értem... talán németül?

– Most már hazajössz? – hajol fölém a barna hajú kisfiú. Szépen csengő magyar szavak. Elmosolyodom, és szaggatott, mély lélegzetet veszek. Még egy utolsó pillantás az elborult égre. Igen, most jó, már nem fáj semmim, nem fázom. Minden tökéletes.

– Mehetünk – válaszolom lassan, majd felkelek. Ő megfogja a kezem, s vezet előre. A zavarodott tömeget magunk mögött hagyva egyre közelebb érek szeretett hazámhoz.

1

1