Ez egy régebbi írásom, így eléggé mesés jellegű. Mondhatni ez az első komolyabb lírai próbálkozásom.

Sötét sárkány, suhan éjen,

Szeme sárga, csillan a fényben..

A Hold gyermekének tartják,

Csillagokba mereszti karmát.

 

Titokzatos lény ő, ismeretlen,

Árnyruháját magára öltve libben,

Nem látta még soha senki tisztán,

Ám tudjuk, figyel minket némán.

 

Hogy miért? Sosem mondta.

Talán ő is ember volna?

Ha kedvére van szűz leány,

Vele száll egy fényes éjszakán.

 

Hisz tekintete megigéz,

Hangja édes, mint a méz,

Folyvást suttog, ember hangon,

„Gyere velem, szép hajadon!”

 

Fajtája soha ki nem pusztul,

Leánytömeg velük vonul,

S tavasszal lám, tojást szülnek,

Majd maguk is sárkánnyá lesznek.

 

Az ember bosszús, viszik lányát,

Vasvillát, s kardot ragad hát,

De a bosszú tehetetlen,

Hisz homály fedi az ellent.

 

Ám a sárkány nem hálátlan

Mit elvett, azért fizet alássan,

Kék tüze fény az éjszakában,

Remény az utazó mellkasában.

 

A lidérces fény utat mutat,

Helyet, hol vándor megalhat.

A jó embert vacsorával várja,

Éhes gyomrot friss hússal oltja.

 

Olykor-olykor, teliholdkor,

Bús ének hallik fel torkából,

Siratja a lány ember voltát,

Temeti szerető családját.

 

Dala messze száll a sötétben,

Vágyakozást kelt az élőkben,

Mily jó lenne sárkánnyá válni,

Éjreményként az éj ura lenni.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés