2013.12.14. 14:39, ALAMAISE

Eme félperces mű teljesen spontán készült. Hazajöttem, leültem a gép elé és úgy éreztem, nekem feltétlenül írnom kell valamit...nos, azért remélem nem érzi majd úgy az olvasó, hogy ez tényleg egy "valami", amit bottal sem lehet piszkálni :D Csak úgy jött, zenére írtam, ésatöbbi ésatöbbi ^^
Kardot ránt a Sötétség ellen, de hiába csapkod vele, sebet nem ejthet rajta. Mégis tudja, nem adhatja fel. Ellenfele némán sikolt fülébe, ami még jobban küzdelemre sarkalja az Idegent.
Jéghideg dallamok emésztik belülről, mely mind az őt körülvevő Semmiből árad. A Harcos olyan finoman suhogtatja a pengét, mintha éppen táncot járna a hatalmas Árnyékkal. Szélmalomharc, mely a végtelenbe veszik.
Hirtelen felkiált, s az időtlen csatába belefáradva a földbe szúrja a kardot, bármi legyen is a talaj. Homlokáról apró cseppekben vér és verejték csorog apró patakokban, bár látható sebet nem kapott. Mély lélegzeteket vesz, arcán kimerülés, szemében reménytelenség tükröződik. Nem küzd tovább.
Ilyen könnyen feladod, harcos? Talpra! Te is tudod, hogy még nem dőlt el a csata! A hangok egészen belülről szólnak, s olyan tisztán, érthetően csengenek, mintha valaki előtte állva beszélne hozzá.
A Harcos minden izma megfeszül, majd elernyed. Talán már rég feladta, még azelőtt, hogy szembe szállt volna. A kardjának támaszkodik, és neki hajtja fejét.
Körülötte a Sötét lassan örvényleni kezd, még közelebb hömpölyög hozzá, érintése pedig fagyos, mintha láthatatlan savat öntenének bőrére. Mily szenvedés és kilátástalanság.
Tehát feladtad, szól ismét a hang, majd elhallgat. A megtörhetetlen Harcos könnyei végigfolynak arcán, egyenesen a semmibe.
Az Árnyék egyre sűrűbben gomolyog, egészen közel simul az Élőhöz, száz és száz karmát belevájja, sóhajai ott visszhangoznak fülében, egy szót ismételgetve: győztem!
A Harcos néma fohászra nyitja ajkát, szájából fehér pára csap elő, mintha lelke apró darabokban távozna. Ő csak fohászkodik, ki tudja kihez, vagy mihez. Végre belátja, hogy egyedül nem képes felülkerekedni Ellenfelén.
Apró, meleg fénycsóvák tűnnek fel, melyek körül lebegik, eloszlatva a Sötétséget, cirógatva a megfáradt Harcost. Lassú táncot lejtenek, végül pedig az Élő bőre alá bújnak, eggyé válnak vele, amitől Ő maga is fényleni kezd, s új erőre kap.
Soha nem érzett még ehhez foghatót, egészen mélyről jövő energia járja át, minden korlátja megszűnik s fegyver nélkül űzi el a Sötétséget, mely ellepte hőn szeretett világát.