Szintén szakkörre készített vers. Nagy öröm volt megírni! ^^ A szakkörvezető ismét elemezte és javításokat is végzett rajta, persze csak egy-két helyen.

Kifekszem a csillagos ég

alá, mely végtelen és sötét,

csak bámulom a mindenséget,

minden fénypont egy világ,

bennem most válik eggyé.

Felidézik nekem céljaim,

mit egykoron nekik meséltem,

egyet sem feledtek. Nem ám,

most gúnyosan sorolják fel

ismét, kacagnak, hogy még

most sem értem el hozzájuk,

azt hiszik, sosem fogom

érinteni bőrét a fénynek.

Ha kérdezem, mit tegyek,

csak ennyit mondanak:

„Ellenkezz a Végtelennel,

mondj megálljt az Akaratnak,

irányítsd, mit még senki sem

vezérelt, szállj szembe a

Mindenséggel, ha mersz,

mert az Elsőt legyőzni

úgy sem tudod, dacolj

hát, ember, pór, hozzánk

úgysem érhetsz fel.”

Gőgös fénypontjaimat,

most sötét fellegek takarják

el, melyek a semmiből tűntek

elő, akár a nem várt vész.

Szívem is elnehezül,

különös érzések kerítik

hatalmába, rossz sejtelem,

végtelen gonoszság,

kísértés, mely ezt az apró

dobbanó húst szorongatja.

De én ellenkezni akarok

a Végtelennel, megálljt

mondanék az Akaratnak,

irányítanám azt, amit még

senki sem vezérelt, szembe

szállni a Mindenséggel,

merni az Első ellen.

Hasztalan, mert elbukom,

folyton folyvást fel kell

kelnem, pedig én győzni

utaztam ide a túloldalról.

Hiába...minden felesleges,

izmaim megfeszülnek

a tehetetlen dühtől,

belefáradtam a dacba.

A firmamentum egy percre

kitisztul, halvány csillag

kacsint le rám, mit eddig

észre sem vettem, derengő

fénye eddig fel sem tűnt.

„Ne légy oly makacs,

a Végtelennel szembeszállni

értelmetlen s hiábavaló,

miért nem kéred inkább

segítségét, hisz hozzánk

vele könnyebben eljutsz.”

Szólt a pislákoló gömb,

mire egy kövér könnycsepp

gördült le arcomon. Legyen

úgy, nem ellenkezem többé,

de álmaimat fel nem adom,

kérlek hát, szent Végtelenség,

bocsáss meg nekem, segíts

elkergetni szívemből a sötét

fellegeket, mik engem gyötörnek!

Adj választ a miértekre,

hogy eljussam a nemes

fénypontok közé, ahová

legszívesebben tartoznék!

Valami mozdul körülöttem,

vagy talán bennem, szikra

pattan az árnyas lelkemben,

végigszelve azt, mit sem törődve

a gonoszsággal, mi meg nem

állíthatja. És a szikra gyúlékony

talajra pottyan, lángra kap

a megfáradt szellem. Bár a

miértek maradtak, az árnyaknak

nincsen maradása többé, helyette

fény és örömóda melengeti testem

a csillagok között.