Most egy kis bohózatot hoztam nektek. Ne kérdezzétek hogy és miért, számomra a regény kötöttségei mellett kikapcsolódás az ilyen történet. Olvasd el, jó lesz az na.

Borongós reggel virradt a Bács-Kiskun megyei kisvárosra. Egész éjszaka szakadt az eső, másnap reggel minden utat víz borított. Míg a naptár júliust mutatott, az idő nem, de hát hogyan is várhatnánk el a természettől, hogy ismerje a naptárt? Neki az csak egy lebomló hulladék.

Hétfő reggel szinte minden ember elhagyta otthonát, hogy iskolába, munkába, vagy csak kutyát sétáltatni menjen. Egy fekete csuklyás alak is sétált az utcán. Vállait magasan felhúzva, karjait maga mellé zárva, zsebre tett kézzel menetelt előre a pocsolyás járdán. Fekete csizmája szétkergette talpa alól a kisebb-nagyobb tócsákat. Tekintetéből és járásából nem úgy tűnt, hogy jó kedvében van. Arcát egy barna, merev maszk takarta el.

Többen is megbámulták furcsa kinézete miatt, de őt ez abszolút nem érdekelte. Egy biciklis majdnem elütötte, mert nem állt félre. Az idősebb férfi dühösen kiabált utána, de a fekete csuklyás csak ment egyenesen, hátra sem nézett.

Meg sem állt az erdőig, ami a kisváros szélén állt. Előtte egy tábla jelezte, hogy a terület védett, és kiemelt egy pár jellegzetes növényt, állatot, amit csak és kizárólag nézni szabad, a többi egyéb csak néznivaló mellett.

Az erdő méltán volt messzi földön híres. Nyárfái még ebben a borús időben is varázslatosan festettek. A különös alak azonban körül se nézett. Csizmája cuppogott a sáros ösvényen. Megállíthatatlanul tartott ismeretlen célja felé. Egy kisgyerekekből álló csoport haladt el mellette. A csemeték félelemmel vegyült kíváncsisággal bámultak rá. Kísérőik aggódón hessegették félre őket az idegen elől, amint meglátták, hogy hátán íjat és tegzet cipel.

Ment még egy jó darabon, már mindenkit maga mögött hagyott, amikor hirtelen megállt. Lába előtt egy csíkos füzetlap hevert. Alaposan megázott, és a toll is kissé elkenődött rajta, de még olvasható volt rajta az írás.

Fontos! Ezeket el kell intézni! Elmenni Foltoshoz a városba, hogy megadja a tartozását. Ha nem tudja megadni meg kell fenyegetni Buksival. Beszerezni egy új dobozt és elhozatni Buksival. Felkeresni azt az alacsonyan fekvő fészket a tölgy közelében. Vacsorázni vinni az asszonyt a városba. Elkergetni azt a rühes Zoltánt, lehetőleg a másik szemét is kikaparni. Anyucit felköszönteni születésnapja alkalmából. Felkeresni Csinit amíg még tüzel.

A csuklyás alak értetlenül meredt a jegyzetre. Körülpillantott, de egy lélek sem járt körülötte. Még ki lehet olyan agyament, hogy ilyen jegyzeteket irkál? Vagy nagyon unatkozott, vagy tényleg hülye. Ezek közül az utolsó volt kipipálva, de az kétszer is. Már éppen össze is akarta gyűrni, amikor valaki rákiabált.

– Ne! Várj! Az az enyém! – A csuklyás hirtelen szétnézett, de még mindig nem látott senkit. Egyszer csak a lába elé kapta tekintetét.

– Visszakérhetném a jegyzetem? – kérdezte tőle egy szürke-fekete macska. Igen, egy macska.

– Te... te beszélsz! – ámuldozott a másik.

– Igen, igen... most már visszakaphatnám? Kérlek, elég fontos lenne, mert tudod, nagyon szenilis vagyok, családi betegség. Szóval szükségem van arra a lapra – nyújtogatta felfelé puha, fekete mancsait. Az ember hol a lapra, hol pedig az apró négylábúra meredt. Meglebegtette a papirost, majd összehajtotta és zsebre tette.

– Nem – Majd ennyivel hátat fordított és tovább haladt. A szürke macska pánikszerűen rohant utána, és kérlelni kezdte, de amaz meg sem hallotta. Rossz hangulatát úgy próbálta helyre zökkenteni, hogy a cicuson szórakozik. A barna maszk mögött jókat mosolygott ezen a totálisan lehetetlen helyzeten. Még hogy beszélő macska! Ekkora hülyeséget. Váratlanul gondolt egyet, megfordult és a szürkére nézett.

– Te figyelj már, honnan tanultál meg írni és beszélni? Várj, kitalálom! Erre járt egy erdei macstündér és megengedte, hogy hármat kívánj – Ezt már nem bírta ki röhögés nélkül, és a könnyeit törölgetve mulatozott saját szellemességén. A szőrmók légzése szapora volt az ijedelem miatt, amit a lapocska eltulajdonítása okozott neki, és most mérgesen meredt a tapintatlan íjászra.

– Add vissza! – kiabált rá vékony hangján.

– Mi lesz, ha nem?

– Akkor... akkor... neked esek a karmaimmal, meg az éles fogaimmal! – Ezen a csuklyás még jobban nevetni kezdett úgy, hogy már a hasát fogta.

– Jaj, kérlek, ne bánts! – vihorászott, miközben kezeit feltartva hátrálni kezdett – Kérlek, még a végén mindenem macskaszőrös lesz!

Addig hátrált, míg neki ment valaminek, ami a legközelebbi fának lapította. Megfordulni nem tudott, mert csak fakérget érzett az arcában. Kezeivel próbált szabadulni, de képtelen volt rá, így csak szánalmasan nyögdécselt a szorításban. A szürke macska röhögőgörcsben tört ki, amitől a földön fetrengett

– Ki van mögöttem? Mégis ki állt mögém!? Ügye nem akarsz megtámadni? Nem te követtél az előbb? Szólalj már meg! Biztosan te voltál, láttalak! Ó, jaj nekem! – szólalt meg a titokzatos erő, ami még mindig a fának passzírozta a szerencsétlen íjászt.

– Engedd el Gellyta! – A szürke cica alig bírt beszélni a nagy hahotában – Engedd el, mert még megölöd!

A nagy testű, kék elefánt elhátrált a fától, mire az ember levegőért kapkodva a földre zuhant. Rémülten meredt a fenékre, ami az életére tört.

– Mégis ki a fene ez, Poppur? És hogy képzeli, hogy mögém jön? – háborgott az elefánt, miközben a földön fekvő felé fordult.

– Nem tudom, de elvette a jegyzetemet, és nem akarja visszaadni. Már éppen meg akartam küzdeni érte, amikor jöttél te, és a tomporod.

Az íjász lassan felkelt a földről, és éppen futni próbált, amikor az elefánt ormányával utána nyúlt és elfogta.

– Valamit elfelejtettél! Add vissza Poppurnak, ami az övé, te settenkedő kis tolvaj! – Nagy, fekete agyarai olyan hegyesek voltak, mint a tű. A macska is kérdőn meredt az emberre várva, hogy végre visszakaphassa ami őt illeti.

– Jól van, itt van, tessék, vidd innen, csak hagyjatok már békén! Beszélő macska, és kék elefánt! Istenem, ez kész agyrém! Mégis hova kerültem!? – Az íjász kedve hamar elment mindennemű incselkedéstől. A fejét fogta a sok képtelen dolog láttán, azt hitte, hogy megbolondult. Gellyta eleresztette, amint a szürke cicus megkapta a lapot.

– Mellesleg, nem tudom, hogyan kavarodtál ide, és hogy ki vagy, de a kijáratot ebből a világból nem messze találod innen. Egy ruhásszekrényt keress, abba bújj bele és már ott is vagy a saját világodban – magyarázta Poppur.

Az idegennek se kellett több, sűrű hálálkodás után a mutatott irányba kezdett el rohanni. Mikor már messze járt, az ormányos a macska felé fordult.

– Te ide figyelj már Poppur, miért mondtad Narniára, hogy azaz a hely, ahonnan ő jött? Hiszen ez a sajátja – fordult kérdőn barátja felé.

– Puszta retorzió, barátom. Amiért elvette a jegyzetemet. Teljesen végig alázott az ösvényen ezzel a tündéres, meg macskaszőrös dumával – bosszankodott – De úgy vélem az elefánttomporos történetet míg él, nem felejti el – dörzsölgette össze gonoszan mancsait.

– Olyan gonoszak vagytok ti macskák. Mi van, ha megfagy ott, Narniában? Állítólag megint az a fura boszorka uralkodik és megint telet varázsolt – Az elefánt lassan elindult az ösvényen.

– Mit érdekel az engem? Fagyjon meg! Amilyen tapintatlan volt velem, meg is érdemelné.

Poppur és Gellyta együtt haladtak tovább a szűk, erdei úton és egyre csak a íjászról merengtek, a macska inkább csak panaszkodott. Sosem értette, hogyan fut össze folyton ilyen alakokkal. A múltkor egy denevérruhás, torzhangú fickót navigált a ruhásszekrénybe, amiért rálépett a farkára és nem kért bocsánatot.