Micsoda borzasztó nap! Micsoda borzasztó péntek! Biztosan az az oka, hogy egész héten nem pihentem ki rendesen a fáradalmaimat. Sok volt már ez nekem.

Nyakunkon a tavasz erre a kedvem télre fordul. Fagyosnak érzem magam, akár egy jégcsap...persze én nem tudhatom, mennyire érzi egy jégcsap fagyosnak magát, csak sejtem.

Alig van egy nyugodt percem. Körülöttem folyton csevegnek, csivitelnek, csacsognak, az autók folyvást robognak, dudálnak, szirénáznak. Szavamra, ebbe bele lehet bolondulni. A családtagjaim is egymással pörölnek, hogy így éhesek, úgy éhesek, az egyiknek ez a baja az anyónak a feje fáj a frontok miatt, meg még reumás is. Mindenhonnan csak panaszt hallok. Szürke az ég, a hangulat, szürke a mosoly, a bánat, a látásom, minden.

Mikor jön már a jó idő? Mikor jön már végre egy kis jókedv és boldogság?

Persze otthon folyton csak azt vágják a fejemhez, hogy haszontalan vagyok. Meg lusta és irigy.

Olyan sokan vannak körülöttem én mégis magányos vagyok. Igen, még ez is. Ilyenkor legszívesebben én is elmennék a fecskékkel, melegebb vidékre nyaralni, utazni. Dél biztos sokkal vidámabb hely, mint ez, hiszen a fecskék olyan jókedvű népség, semmire sincs gondjuk.

Ebben az időszakban még az életet is nehezebbnek érzem. Mondjuk én már eddig is megállapítottam, hogy élni nem egyszerű. Vegyük például a leggyakoribb problémát, az éhséget. Bármibe fognék bele, egyszer csak azt érzem, hogy üres a gyomrom. Próbálok valamiféle ételt találni, de az korántsem egyszerű, ráadásul mire sikerült szereznem pár falatot, addigra el is felejtem, mibe akartam belefogni. Amikorra meg eszembe jut, megint éhes leszek. Ördögi kör.

Aztán meg ott van a családom. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen téren mindenkinek megvan a maga problémája, de az én szemszögemből ez egy hatványozott érték. Nagy rokonságom van, és minden rokon itt él a közelemben. Unokatestvér, nagynéni, nagybácsi, a hat testvérem...még jó, hogy szülőkből csak kettő lehet. Mikor megismerek egy új arcot előre rettegek attól, hogy nem-e valami rokon. Állandóan van valami...mert a Kakasnak a lányának a testvérének a barátjának az ismerőse ezt meg ezt csinálta, és ezen háborog mindenki.

Jóformán csak éjjel van nyugalom, ha alszanak addig se beszélnek. Na jó, jobb esetben, mert valamelyikük ziher, hogy beszél álmában is.

Karcsi a legjobb fej, ő vele lógok a legszívesebben. Ne érts félre, veled is szeretek ám lenni. Állítom, hogy ő a leggondtalanabb mindnyájunk közül. Örök optimista, ami pozitív hatással van általában rám is.

De manapság már őt is kerülöm, és inkább egyedül lófrálok. Nem akarom őt is lehangolni.

Remek, most meg elkezdett az eső is esni. Remekül tükrözi a hangulatom ez a rettenetes idő. Mindenki olyan morcos.

Sokat ábrándoztam arról, hogy ha majd nagy leszek, elmegyek, elrepülök messzire mint egy vándormadár, és olyan szép táj lesz az otthonom, mint senki másnak, és ezt az undok várost magam mögött hagyom. Egyrészt mert büdös, másodrészt zsúfolt, harmadrészt pedig sok a galamb. Utálom őket, gyűlölöm...! Borzalmas a modoruk, mindenhova beférkőznek és nagy piszkot hagynak maguk után.

Márpedig akár hiszed, akár nem, én ügyelek a környezetem tisztaságára. Emiatt sokan furcsán néznek rám, de nem tehetek róla, egyszerűen nem tűrhetem magam körül a kuplerájt. Ügyelek a külsőmre is, még játékból sem hempergek a porban.

De ezt csak annyit jelent, hogy nem vagyok átlagos, ennyi az egész.

Nem szeretem a hétköznapi dolgokat, azok túlságosan...hétköznapiak. Én az apró csodák híve vagyok. Elvégre ha azokat nem értékelik, akkor a nagyokat hogyan tudnák? De hát nem így van?

A napsütés is az ilyen apró csodák egyike. Csak akkor kezdjük el igazán értékelni, ha nincs. Bár szerintem ez így van a legtöbb dologgal, ami nagy hiba. Értékeljük inkább azt, ami van...amink van.

Nézd, és még az eső is elállt. Ilyenkor olyan jellegzetes illat terjeng a levegőben. Esőillat. Jó, mi?

Szóval, ne haragudj, de most mennem kell, ennyi kimenőt kaptam. Remélem összefutunk még, és hogy akkor már sokkal jobb kedvem lesz. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy én ilyen depresszív alkat vagyok. Igazából tudok én mókás is lenni. Na, most már tényleg mennem kell, viszlát! – Eke megborzolta dús tollruháját, és sebesen kirepült az eresz alól. Sokat gondolkodtam rajta, miért pont Eke a neve, de erre még nem felelt nekem. Annyi viszont biztos, hogy ő az egyetlen veréb, aki képes úgy beszélgetni mással, hogy csak ő beszél. Ettől függetlenül mindig jó barátom marad nekem, Pipónak, a vörösbegynek.